*** A Tusnádfürdôn megrendezett 10. Nyári Szabadegyetem zárónapján, 1999. július 24-én Markó Béla szövetségi elnök, Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Nicolae Manolescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) választmányának elnöke tartott elôadást Közép-Kelet-Európa, valamint a Balkán helyzetérôl és fejlôdési távlatairól.
Az RMDSZ szövetségi elnöke A feledékeny Európa címmel tartott elôadást a regionális együttmûködés szerepérôl az új stabilitási rendszer kialakításában, melybôl részleteket közlünk az alábbiakban:
”A nagy fogadkozások évszázadát búcsúztatjuk. Ebben a száz esztendôben Európa, sôt a világ sorsának irányítói többször is megfogadták, hogy: soha többé! Soha többé, mondták az elsô világháború befejezésekor. Soha többé, mondták Auschwitz szörnyûségeinek hallatán. Soha többé, mondták a Hirosimáról készült filmfelvételek láttán. Soha többé, mondták a kommunizmus bukásakor. Soha többé, mondták néhány év múltán a boszniai háború végén. Soha többé, mondják most megint Koszovó után. (…)
Hányszor hangzott el ez a fogadkozás ebben az évszázadban? És hányszor volt foganatja?
Ezt az évszázadot nem egy tanulékony emberiség, hanem egy feledékeny emberiség szenvedte végig.
Jó lenne az évszázaddal együtt elbúcsúztatni a feledékenység korát, a be nem váltott ígéretek és a megszegett fogadalmak korszakát! Fog-e sikerülni ez? Azt gondolom, hogy azért gyûltünk össze ma is, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, nem úgy, hogy újabb ígéreteket teszünk, hanem hogy kinyilvánítjuk: lejárt a fogadkozások ideje, és most már illene cselekedni is.
Az együttmûködésrôl kellene beszélnem, illetve arról, hogy az együttmûködésnek milyen szerepe van egy új stabilitási rendszer kialakításában. Én azt gondolom, hogy ez a megfogalmazás tulajdonképpen tautológia. Az együttmûködést ugyanis más szóval stabilitásnak hívják. A stabilitási rendszert pedig másképpen együttmûködési rendszernek is lehetne nevezni. Együttmûködni pedig azok szoktak igazán, akik egymásra vannak utalva. Elsô kérdésem: egymásra vagyunk-e utalva itt ebben a térségben? A válaszom: igen, egymásra vagyunk utalva. Második kérdésem: igazán együttmûködünk-e mi itt, ebben a térségben. A válaszom: nem, egyelôre senki sem állíthatja tiszta lelkiismerettel, hogy van köztünk igazi együttmûködés.
Szívesen próbálnék most errôl egy általános körképet megfesteni, de azt hiszem, tôlem leginkább azt várja el mindenki – és ez így van rendjén –, hogy arról beszéljek, van-e Koszovó elôtti és Koszovó utáni Európa, vagy csak egy feledékeny földrész fiai vagyunk mindannyian. (…)
A térség országainak ebben a tíz esztendôben rá kellett volna jönniük arra, hogy segítô szándék van ugyan tôlünk nyugatabbra, de betegségükre nincsen feltétlenül gyógyszer is. Ezt a gyógyszert nekik kellene megkeresni, mégcsak nem is külön-külön, hanem együtt. Együttmûködve. Stabilitást teremtve.
Belenéztem a statisztikákba, és ezekbôl is kiderül az, amit sajnos, egyébként is tudunk: Magyarország és Románia gazdasági kapcsolatai jól fejlôdtek ugyan ezekben az években, de ez egyelôre csak annyit jelent, hogy Magyarország például ebben a pillanatban a romániai beruházók között szám szerint a 7. helyen áll, összeg szerint pedig a 14. helyen, amivel, szerintem – ha a két ország hosszútávú egymásra utaltságát tekintem – egyáltalán nincsen mit dicsekedni, sem egyik, sem másik oldalról. Az az igazság, persze, hogy az utóbbi években a kapcsolatok jelentôsen gazdagodtak, de azért nem hallgathatom el, hogy képtelen helyzetnek tartom, amikor Románia nyugati kapujánál úgymond, van olyan 140 kilométeres határszakasz – Szatmárnémeti és Nagyvárad között –, ahol még mindig nincsen egyetlen nemzetközi határátkelôhely sem. Mint ahogy az Erdélyt átszelô autósztrádáról is sok az óhaj és a sóhaj, de nem tudni pontosan, mikor lesz belôle valami. Van-e Romániának a Magyarországgal való együttmûködésre jól kidolgozott stratégiája? Van-e Magyarországnak a Romániával való együttmûködésre ugyanilyen jól körvonalazott elképzelése? Milyen szerepük van ebben a határmenti régióknak, és milyen szerepe van az erdélyi magyarságnak? (…)
Bármit is mondanánk ugyanis a regionális és szubregionális vagy határmenti együttmûködésrôl, egy dolog számomra világos: a térségbeli együttmûködés – vagyis a stabilitás – sarkköve az etnikai kérdés. El lehet ezt hallgatni, lehet mellébeszélni, lehet szép álmokat szövögetni, hogy a jólét majd mindent megold, de csak fokozzuk a lappangó feszültségeket. Ideje lenne már ehelyett leülni mindenféle közös asztalokhoz, és valóban megbeszélni közös dolgainkat. A Romániai Magyar Demokrata Szövetséget többen bírálták belülrôl is azért, hogy kormányzásra vállalkozott. Mi az együttmûködésre vállalkoztunk ezáltal, és állítom ma is, hogy nincs más út – kormányban vagy kormányon kívül –, mint keresni az együttmûködést, keresni azokat a partnereket, akikkel lehet is, érdemes is együttmûködni. Ezekben az években tapasztalhattuk, hogy ez rendkívül nehéz, de azt is láthattuk, hogy mégsem lehetetlen.
Van-e hát Koszovó utáni helyzet? Meg kell teremteni egy ilyen helyzetet, és a térség országaival együtt kell ezt megteremteni! (…)
El kellene ismerni, hogy komoly etnikai problémák megoldására sem az EBESZ, sem az Európa Tanács mostanáig nem volt alkalmas. Mindenki tudta, hogy Koszovóban mi következik, és mindenki eltakarta a szemét és a fülét.
Világpolitikai fordulatnak – történelmi fordulatnak – tartom, hogy a NATO egy nemzeti közösség érdekében beavatkozott Szerbiában. Nem kellene most ezt ismét eljelentékteleníteni azzal, hogy kisebbségjogi kérdésekben marad minden a régiben.
A világnak tudomásul kell vennie, hogy ebben a térségben nemcsak egy rossz jugoszláv modellje van az etnikai viszonyok kezelésének, hanem van egy másik modell is: a magyar modell. A Kárpát-medencei kisebbségi magyar közösségek megoldási modellje. Ezek a közösségek ugyanis kivétel nélkül politikai eszközökkel keresik a megoldásokat. Ahhoz viszont, hogy ezeket a megoldásokat meg is találják, segítségre van szükségük. Saját országuk többségének részérôl, Magyarország részérôl, a nemzetközi közösség részérôl. (…)
Európai érvényû kisebbségi ajánlások helyett európai érvényû kisebbségi törvénykezésre van most szükség. A mostaniaknál sokszorosan szigorúbb ellenôrzési mechanizmusokra van most szükség, és nem atyáskodó fejcsóválásra vagy olyan nyilatkozatokra, amelyektôl a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
A Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank például nem ajánlásokat szokott tenni, hanem kötelezô feltételeket tárgyal le partnereivel, számokban, tényekben, törvénycikkelyekben. Ha ez a pénzügyekben lehetséges, miért ne lenne lehetséges etnikai-kisebbségi jogok esetében is?
És itt érkeztünk el a lényeghez. Az általános normák, bármilyen konkrétak is lesznek, és bármennyire is szigorúan ellenôrzik ôket, nem elegendôek. A Nemzetközi Valutaalap vagy a Világbank is más-más feltételeket szab meg minden egyes országban, mégha az alapelvek azonosak is, és nem húzza ezeket az országokat egy kaptafára, hanem a konkrét gazdasági helyzet függvényében tárgyal.
Ugyanilyen minta szerint kellene sorra venni a térség országait is, és külön-külön megkeresni a megfelelô etnikai megoldásokat. Ma már nemcsak az Európai Unió, hanem a NATO is alkalmaz politikai kritériumokat, tehát a megoldáskeresésnek adottak a feltételei.
Ehhez viszont mégiscsak fel kellene újítani az Európai Stabilitási Egyezmény koncepcióját, illetve a mostani Délkelet-Európai Stabilitási Paktum tervezetét ki kellene terjeszteni az egész térségre.
Fel kell adni a saját kisebbségeikre acsarkodó nemzetállamok eszméjét, szét kell oszlatni a saját kisebbségeiket megfigyelô titkosszolgálatok lidércnyomását, és ki kell alakítani egy másfajta, egy együttmûködô, tehát stabil Közép-Kelet-Európát.
Mindenki tudja, hogy ez a térség tele van megoldatlan etnikai problémákkal. Mindenki tudja, hogy ezek a problémák maguktól nem fognak megoldódni, legfennebb csak súlyosbodni fognak. Nem szabad hát megengednünk, hogy Koszovó után a világ ismét megnyugtassa önmagát, és ismét halogatni kezdje a konklúziók megfogalmazását!
Fogjanak össze ezek az országok, kössék meg a maguk Stabilitási Paktumát, kezdeményezzenek ôk maguk egy ilyen együttmûködést az etnikai béke érdekében!”