*** 1995. március 15-én Marosvásárhelyen a Székely Vértanúk Emlékművénél mintegy 15.000 résztvevő jelenlétében került sor a megemlékező ünnepségre, melyen meghívottként több jeles magyarországi vendég is részt vett.
A Szózat eléneklése után – melyet az összevont kórusok adtak elő – dr. Tonk Sándor történész, a megyei szervezet ügyvezető alelnöke méltatta az 1848-as események jelentőségét. Ezután Markó Béla szövetségi elnök és Zonda Attila megyei RMDSZ-elnök mondtak ünnepi beszédet, majd a marosvásárhelyi ifjak nevében Sipos Levente szólt az egybegyűltekhez.
Az ünnepség Illyés Kinga, Ferenczi István és Balázs Éva színművészek által előadott szavalatokkal és a kórusok által bemutatott 1848-as dalokkal folytatódott, majd a Himnusz eléneklésével zárult.
Az ünneplő közönség ezután a város templomaiba vonult, ahol istentiszteleteken vett részt.
A méltóságteljes megemlékezést semmilyen rendbontási kísérlet nem zavarta meg.
Markó Béla szövetségi elnök ünnepi beszédének szövegét alább közöljük:
„1995. március 15-e van, sokak számára szerte a világon és itt is, Romániában egyszerű hétköznap, olyan mint a többi. Derűs vagy borús, meleg vagy hideg, sikeres vagy sikertelen, fárasztó hétköznap. Nekünk magyaroknak ünnepnap a mai, bárhol is éljünk, bármilyen messze is egymástól, ugyanarra gondolunk ezen a napon, és ez a közös gondolat teszi ünneppé március 15-ét. Ezt a napot Petőfi Sándor és társai választották ki nekünk, ők jelölték meg a naptárban, talán véletlenül, hiszen mindaz, ami akkor a Pilvax kávéházból elindult, kezdődhetett volna egy nappal hamarabb vagy később. Dönthettek volna másképpen is a márciusi ifjak, mondhatták volna, hogy koratavasz van még, ki tudja, mit hoz az idő, jobb lenne várni még, csendben meghúzódva valahol. Mert nem igaz, hogy a pillanat választ ki minket, nem igaz, hogy a történelem választja ki a napot, az órát és az embert. Az embernek szabadságában áll választani. Szabadon választ, hogy hallgat-e tovább vagy az összegyűlt tömeg előtt elszavalja a Nemzeti dalt.
Mi ma nem a történelmet ünnepeljük, hanem ezt a szabadságot. A döntés bátorságát. A választás bátorságát. A gondolat bátorságát, ami akkor válik a tett bátorságává, amikor arra szükség van. Azokat az embereket ünnepeljük, azokra az emberekre emlékezünk, akik választani tudtak jó és rossz között, akikben volt erő megszólalni, amikor hallgatni könnyebb lett volna. Hiszen hallgatni mindig könnyebb. Nem a pillanat választotta ki magának Petőfi Sándort, hanem Petőfi Sándor választotta ki magának a helyet és időt. Lehetett volna más is a sorsa, mint ahogy lehetett volna más a sorsuk az itt, a marosvásárhelyi Postaréten kivégzett székely vértanúknak is, leélhették volna életüket a könyvtárszoba termékeny csendjében vagy a békésen sarjadó vetést figyelve kint a birtokon. A tragikus halált nem kívánhatták maguknak, ez a zsarnokság bűne, de a kockázatát mindennek ők vállalták, szabadon. Szabadon a szabadságért. Minden magyar szabadságáért. És minden nemzet szabadságáért.
Ma, amikor a szabadság, az egyenlőség, a testvériség eszméjét ünnepeljük, amikor azokra emlékezünk, akik ezt a hétköznapot ünnepnappá tették, gondoljunk saját döntéseinkre is. Gondoljunk arra, hogy nekünk is választanunk kell nap mint nap. Nem úgy, ahogy eleinknek, hiszen a történelem sohasem ismétlődik. De valami mégis változatlan: az, hogy szabadságunkban áll nekünk is dönteni. Szólunk-e avagy hallgatunk?
Sokan szerették volna, ha nem tartunk ma ünnepet. De mi úgy döntöttünk, hogy ragaszkodunk a hagyományainkhoz, ragaszkodunk múltunkhoz, mert csak így szerezhetünk jogot a jövőhöz. Ragaszkodunk a nemzeti összetartozás szimbólumaihoz, amelyeket nem mások ellen, hanem a magunk önazonosságának megőrzéséért mutatunk föl újra meg újra. Mert aki saját nemzetét tiszteli, csak az tisztelheti igazán a másikat. És aki a másik nemzet értékeit nem becsüli, az a saját nemzetét is hamisan szereti. Mi egy nemzet vagyunk, egy nyelv, egy kultúra, egy hagyomány, és az köt össze minket, hogy egyformán ejtjük a szót, és ugyanazt jelenti nekünk Petőfi Sándor. Másoknak szabadságában áll mást gondolni erről, mi ezt a szabadságot korlátozni nem akarhatjuk, de a mi gondolataink szabadságát sem korlátozhatja senki. Szabad egyének szabad közösségévé akarjuk tenni itt Romániában, itt Erdélyben a magyarokat, elismerve ugyanakkor az együttélés történelmi tényét és kötelességét, mert nemcsak magunknak akarjuk a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Akik azt hiszik, hogy van külön román szabadság és van külön magyar szabadság, és hogy ezt egymás nélkül meg lehet valósítani, nagyot tévednek.
Még egyszer mondom: választanunk kell naponta. Magyarnak lenni is választás kérdése. Az anyanyelvet meg lehet tartani, vagy el lehet felejteni. Ragaszkodni lehet hozzá, vagy le lehet mondani róla. Kinek-kinek szabadságában áll ezt megtenni közülünk. Gyermekeinknek is választhatunk jövőt. De az elfelejtett anyanyelv helyett nem lesz már sohasem más anyanyelvünk, az elhagyott szülőföld helyett nem lesz már sohasem más szülőföldünk. Itt ma nem mindig könnyű magyarnak lenni. Nem könnyű a nacionalista hisztériát elviselni, nem könnyű sokszor felajzott idegekkel élni, nem könnyű hosszú évek eredménytelennek látszó politikai küzdelmét folytatni. Nem könnyű a habozó Európa figyelmét követelni, nem könnyű céljainkat megmagyarázni, tisztességes szándékainkat megértetni, nem könnyű a párbeszédhez partnerre lelni.
De vajon lemondhatunk-e arról, amire mások rátették az életüket? És értünk is cselekedtek, nemcsak önmagukért, mint ahogy mi sem csak magunkért tesszük, hanem az utánunk jövőkért is. Szabadnak lenni, egyenlőnek lenni, testvérként élni. Mi ezt az üzenetet nemcsak önmagunknak mondjuk, mi ezt a kéznyújtás szándékával üzenjük azoknak is, akik ma még nem hallják vagy nem akarják meghallani. Mert nem lehet szabad az az ember, aki a másikat szabadságától megfosztja, nem lehet szabad az a nemzet, amely a másik nemzet jogát ugyanahhoz a szabadsághoz el nem ismeri.
Petőfi Sándor tudta ezt. Számára a magyar szabadság és a világszabadság ugyanazt az eszmét jelentette. Minden nemzedéknek újból és újból meg kell tanulnia ezt az eszmét. Mert a szabadságot nem lehet egyszer s mindenkorra kivívni, nap mint nap élni kell vele, nap mint nap szólni kell érte. Nap mint nap meg kell küzdenünk érte önmagunkkal is, le kell gyűrni a hallgatás, a lankadás, az önfeladás kísértését.
Emlékezzünk a márciusi ifjakra, emlékezzünk a székely vértanúkra, adózzunk tisztelettel azok előtt, akik vállalták az igazság nehéz szolgálatát.”
*** 1995. március 14–15-én Niculescu Antal és Vajda László, a szövetségi elnök politikai tanácsosai részt vettek A biztonság belpolitikai vonatkozásai címmel az Európa Tanács bukaresti Információs Központja, a Román Nemzetvédelmi Minisztérium és a Román Nemzetközi Tanulmányok Intézete közös szervezésében megtartott konferencián. A Hadsereg Központi Házában szervezett négynapos konferencián az RMDSZ képviselői a Nemzeti kisebbségek és a külpolitika (főelőadó: dr. Joost Herman, a Gröningeni Egyetem tanára), illetve A nemzetközi szervezetek és a kisebbségek (főelőadó: Florence Benoit Rohmer, a strasbourgi Nemzetközi Intézet a Demokráciáért munkatársa) témájú előadásokon voltak jelen.