„Szobrot állítani valakinek, mindenek előtt azt jelenti, hogy emlékét megőrizzük. Azt jelenti, hogy él bennünk a tisztelet őiránta és az általa képviselt értékek, eszmék, az ő teljesítménye iránt, az általa létrehozott életmű iránt.
A választás, hogy mikor és kinek állítunk emléket, rólunk is szól: megmutatja az azonosulást egy személyiséggel, mindazzal, amit ő alkotott, ő jelentett egy bizonyos korban és jelent ma is a mi számunkra. Ugyanakkor azt is üzeni, hogy az örökséget nem csak megőrizni, hanem továbbadni is szándékunkban áll.
Kós Károlyról talán már mindent leírtak, s ma itt sok mindent el is mondtak.
Kós Károly szobra előtt állva magabiztosan kijelenthetjük: egy olyan személyiség előtt tisztelgünk, aki a huszadik századi erdélyiség, a transzilván szellemiség kiemelkedő és azt meghatározó képviselője. Egy olyan kor hírnöke volt ő, amely viharos gyorsaságú változásaival a múlt században a legnagyobb és legnehezebb kihívások elé állította az erdélyi magyarságot. Egy olyan korban tudott máig érvényeset alkotni, olyan időben mutatott utat, amikor a trianoni döntéssel szembesülő erdélyi magyarság egyik része csak a gyors menekülésre akart és tudott gondolni, míg a másik oldalon a dermesztő rémület és a gyilkos passzivítás uralkodott el.
Meglátni a problémát, felismerni a kiutat, tudni a megoldást és annak érvényt szerezni, vagy legalábbis megpróbálni azt: ez minden közéleti és politikai sikeres szerepvállalás egyik szükséges és elengedhetetlen feltétele.
Nemzeti kisebbségi létben, akkor, amikor úgy ér véget valami, hogy arra nincs felkészülve a társadalom, illetve olyasvalami veszi kezdetét, amire még legrosszabb álmaikban sem reménykedtek, na igen, ilyen helyzetből kiutat keresni és irányt mutatni csak a legkiválóbbak tudtak. Kós Károly közéjük tartozott.
Korán és gyorsan felismerte: nincs idő csodára várni, nincs idő álmodozni. Cselekedni, építkezni kell. Tervezni és közösséget építeni, megteremteni egy kvázi önálló társadalom intézményeit, hisz ezek nélkül a menekülésnek, az asszimilációnak, az önfeladásnak az ideje következik.
Kós Károlynak volt amire alapoznia ezt a társadalmi szemléletét, a transzilván szelllemiséget volt ahonnan kibontakoztatni, tovább gondolni. És nem kell az önálló erdélyi fejedelemségek koráig visszatérni, bár túl nagy kockázat nélkül állíthatjuk, hogy az eszmetörténeti organikus fejlődésnek az is egy roppant fontos időszaka volt, amely nem múlt el, nem múlhatott el mély nyomok nélkül.
Az 1867-es kiegyezést követően megfogalmazódott Bécs és Budapest központosító törekvései ellenében Erdély érdekeinek érvényesítése. Ezt ma decentralizációnak, autonómiának, nemzeti önrendelkezésnek mondanánk és ez társadalom és a kultúra minden területén érezhető volt, de talán leginkább a szépirodalomban. Szóval egy olyan eszmeiség továbbgondolására vállalkozott Kós Károly, amelynek az új politikai, társadalmi kontextusban, az első világháborút lezáró békeszerződések utáni új nemzetállami keretek között kellett utat találnia. A transzilvanizmus most is a központosítás ellenébe, erős nacionalista ellenszélben fogalmazta meg azokat a válaszokat, amelyek a kényszerű helyzetből fakadtak. S bár a gyulafehérvári nyilatkozatra tudatosan építenek Kós Károlyék a Kiáltó Szó megfogalmazásakor, azt hiszem nem voltak illuzióik. Hamar megtapasztalták azt, hogy az új román állam keretein belül a kisebbségi lét olyan plussz feladatokat ró az értelmiség vállára, amilyenre annak előtte nem is gondolhattak. Kós Károly és kortársai munkája később sorsdöntőnek bizonyul: az öneszmélés, a társadalmi építkezés, az önszerveződő mozgalmak mindegyike nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az erdélyi magyarság nem az önfeladást, a menekülést és az asszimilációt választotta. Meggyőződésem, hogy a későbbi diktatúrák sötét és kilátástalan éveit segített túlélni az a szellemi tartalék is amelynek felhalmozásában Kósnak óriási szerepe volt.
Amennyiben azt vizsgálnánk meg, hogy a Kós Károlyi örökségből minek van a leghosszabb, legmeghatározóbb hatása a mai erdélyi életre, akkor pontosan erre a transzilván eszmeiségre tudnánk rámutatni. Azok az értékek, amelyeket ő képviselt a társadalompolitikai, közéleti munkájában, a kisebbségi jogok érvényesítése területén, azok az elvek és az a racionalitás, amely Kós Károlyt és nemzedékének legjavát mozgatta, merem remélni, hogy ma is tovább él.
A kilencvenes évek elején, 1993-ban a kolozsvári rádió magyar adásának szerkesztőjeként a 11o éves évfordulós műsort előkészítésénél az archívumban kutatva egy aranyszalagtári felvételről hallgattam Kós Károlyt. Olyan korban készült az interjú, a hetvenes években, amikor kettős cenzúra működött: egyrészt az öncenzúra, másrészt a diktatúra cenzorainak folytó szorításában kellett élni és alkotni. Kellett, és Kós Károly bebizonyította, hogy olyan körülmények között is lehetett maradandót mondani, maradandót alkotni. Rekedtes hangján hihetetlen erőt sugárzott minden szava, minden mondata. Egy igazi huszadik századi humanista volt ő, bástya és világító torony, hiteles alkotó, reményt és erőt sugárzó közvetítő.”
Választásaink meghatároznak bennünket. Ma nem csak egy anyagba öntött képmást avatunk, hanem ezzel a szoborral azt üzenjük, hogy a Kós Károly-i transzilván örökségének helye van ma, annak helyet kell biztosítani a közéletben, a társadalom építésében, a politikai és kisebbségi érdekérvényesítésben.
