RMDSZ-TÁJÉKOZTATÓ
Kiadja és szerkeszti az RMDSZ Sajtóirodája
www.rmdsz.ro 2009. január 22., csütörtökelhivbuk@rmdsz.ro VII. évfolyam, 4045. szám, 2. kiadás
Markó Béla szövetségi elnök beszéde a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett nagyváradi ünnepségen
A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁRA
Amikor a szatmárcsekei Kölcsey Ferenc 1823-ban megírta a Himnuszt, Arany János hatéves kisfiú volt itt a közelben, Nagyszalontán, és talán akkoriban tanult meg olvasni. Néhány héttel azelőtt született valamivel odébb, Kiskőrösön, Szilveszter éjszakáján Petőfi Sándor. Arany János halálakor, 1882-ben pedig szintén nem messze innen, Érmindszenten már valószínűleg ismerkedett a betűvetéssel az ötesztendős Ady Endre.
Kölcsey, Arany, Petőfi, Ady! Micsoda csillagai a magyar kultúrának, és így vagy úgy közük van egymáshoz, és közük van ehhez a vidékhez. És legfőképpen közük van ahhoz a szóhoz, hogy: haza! Ez a vidék, ez az ország, ez a nemzet sohasem választotta szét a kultúrát és a politikát, ennek a népnek a költői sohasem zárkóztak elefántcsonttoronyba, mindig fegyvernek használták a tollat, sőt, igazi fegyvert is ragadtak időnként, mint Petőfi Sándor, aki életével fizetett azért, hogy azt cselekedte, amit írt. De A walesi bárdok vagy a Magyar jakobinus dala sem vers csupán, hanem lázító kiáltványok, tiltakozó röpiratok ezek.
Lehetne azon vitatkozni, hogy jó-e, hasznos-e ez a közéleti elkötelezettség a művészetben, de nem érdemes ezen töprengeni. Nem érdemes, mert ez a magyar kultúra sajátossága, ilyenek vagyunk, ezt hoztuk magunkkal, és ezt visszük be a közös Európába is. Megtörténhet, hogy egyik-másik nemzet szemszögéből valamiféle bizarr dolog, hogy pontosan nemzeti himnuszunk születésnapját tettük a Magyar Kultúra Napjává, hiszen annyi más remekművünk kiérdemelhette volna ezt a megtiszteltetést. Igen is, meg nem is. Nem akármilyen műalkotás a Himnusz, hiszen immár évszázadosan ez a mi nemzeti énekünk, lett légyen királyság vagy köztársaság, a himnusz nem változott. Még a kommunizmusban sem! Más népeknél, más kultúrákban hány himnusz követte azóta egymást? Iskoláskorunk óta nekünk is már legalább három román himnuszt kellett megtanulnunk itt, Erdélyben.
Legyünk büszkék a mi himnuszunkra! Legyünk büszkék erre a nagyszerű változatlanságra, erre a sajátos összekapcsolódásra a kultúra és a politika között, hogy a magyar író, a magyar művész sohasem engedte félreállítani magát, sohasem hagyta, hogy kiszorítsák a közéletből, hozzá akart szólni ahhoz, ami vele és népével történik. Nem engedte, hogy a „gonosz ostobák” – amint Ady Endre mondja – eluralkodjanak rajta.
Ide, Nagyváradra, erre az ünnepségre készülve, ismét fellapoztam Kölcsey Ferenc verseit. Alig van olyan műve, amelyben ne fordulna elő az a szó, hogy haza vagy hon. Sőt, azt kell mondanom, hogy legfőbb témája, ihletője, gondolata ez: haza! Boldog nemzetek ezt nem érthetik meg, nem tudhatják átérezni ennek a nagyszerűségét. Akinek a történelemben mindig volt hazája, az nem értheti, honnan ez a sóvárgás, és hogy van az, hogy nálunk magyaroknál a szerelemnél, születésnél, halálnál fontosabb élmény a haza! „Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort: /Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” – mondja Huszt című versében Kölcsey. A magyar költő szerelmes a hazájába. Már-már azt mondtam, hogy a magyar költő kizárólag a hazájába szerelmes, de igazságtalan lennék, megbántanám Petőfi Sándor Júliáját vagy Ady Endre Lédáját és Csinszkáját. De a hazaszeretet nálunk valamiféle sóvárgást, vágyat és hiányérzetet jelent. Nekünk sokszor nem volt kézzelfogható, birtokba vehető, magunkévá tehető hazánk a történelemben, mi állandóan vágyakoztunk egy haza után.
A mi kultúránk tele van ezzel a vágyakozással. Nálunk sokszor a kultúra magát a hazát jelentette. Nem véletlenül vált szállóigévé, hogy „nyelvében él a nemzet”. Kényszerből élt a nyelvében, a kultúrájában a nemzet, mert sokszor nem volt hazája. Ezért a mi kultúránk át van itatva politikával. Nem kell ezt letagadni, nem is lehetne, jobb, ha büszkék vagyunk rá, jobb, ha sajátos erényünknek tekintjük. Szétnézek ma is magunk körül, hányszor hiányzik a rossz politikai szónoklat helyett a vers, a silány politikai plakát helyett egy igazi műalkotás. Hányszor hiányzik közülünk Kölcsey Ferenc, a ragyogó elme, ragyogó szónok és ragyogó költő. Ne akarjuk elfelejteni a magyar kultúrának ezt a nagy erejét, a közéletiségét. Ne higgyük, hogy a művésznek, az értelmiségi embernek szabad elvonulnia és szabad elhallgatnia. Nem, nálunk az az igazi értelmiségi, aki hozzászól, aki beleszól. Minket Kölcseytől Ady Endréig erre tanítottak számosan.
A mi kultúránk a haza megtartásának vagy visszaszerzésének módszertanát jelenti, hatalmas leckesorozat arról, hogy miképpen kell a honért megdolgozni vagy megharcolni. Erről beszél Balassi Bálint, Vörösmarty Mihály vagy József Attila. Minden költőnk erről beszél így vagy úgy.
Ma is nagy szükségünk van arra, hogy tudjuk ezt. Az erdélyi magyar ember ma is a nyelvben, a kultúrában keresi a hazáját, és az erdélyi magyar értelmiségieinknek újból és újból fel kell mutatniuk ezt a hazát. Minden újabb műalkotás egy újabb bejárat a képzeletbeli közös hazába.
Örülnünk kell annak, hogy ilyen a mi kultúránk, sokszor előre lendít, sokszor visszahúz ez a makacs patriotizmusa, ez a romantikus nemzetféltése, de semmiképpen nem hagy letérni az útról. Semmiképp sem hagyja szétesni ezt a népet.
Mit is mondott Kölcsey Ferenc az Emléklapra című disztichonjában:
„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak
Hagyd örökül, ha kihunysz: A haza minden előtt!”
MARKÓ BÉLA
Nagyvárad,
2009. január 22.